Zilah
Zilahi Fazekasság
A Szilágyságban és a vele határos vidékeken a lakosság edény és más cseréptárgy-szükségletének kielégítését több fazekas központ szolgálta. Ezek közül talán a legnevezetesebbek a Szilágy mentén fekvő Désháza, ahol 45-50 évvel ezelőtt még 36 magyar fazekas dolgozott, valamint Zilah, ahol 10-12 fazekast tartottak számon.
A fazekas központok saját mesterségi ismereteiknek, hagyományainak, lehetőségeiknek és közvetlen piaca, vásárlókörzete gazdasági helyzetének kívánalmainak megfelelő sajátos készítményekkel álltak mindig elő. Zilah, például, fehér alapon szaruval és ecsettel díszített kék-zöld-barna festésű és duplán öntött fényes mázú edényekkel tűnt ki.
A zilahi fazekasok csupán 1738-ban kapják céhlevelüket, holott már 1640-ben rengeteg itt a fazekas és ez idő tájt, 1658-ból, név szerint is ismernek négyet (Körvélyi István, Szabó István, Éltető Mihály és Szamosközi János szabados fazekasokat). A céhlevélhez csatolt „Directiva regulák” szerint a fazekasoknak szigorú szabályokat kellett betartaniok: ”Látó Mesterek… a’ helybeli Mesterek míveit, azon Hétnek elején, a’ melyen az országos vásár esik, a Míhelyekben tartoznak megvizsgálni, hogy jó agyagból dolgoznak, vagy dolgoztatnak-e?... Megjegyezvén azt, hogy a Látó mesterek nemcsak az országos vásárok előtt, hanem minden időben tartoznak a’ munkára ügyelni’ s a’ rosszul dolgozókat megbüntetni.”
A XIX. század közepén, a gyáripar előtt Zilahon 625 különféle kézműves, köztük 484 céhes mester dolgozott. A 47 tagot számláló fazekas céh a legnépesebb céhek egyike volt. A fazekasok egykori nagy száma, külön utcába való településük (Fazekas utca; az utca neve napjainkig megmaradt), a kőzetben lévő agyagbányászásnak régi nyomai, a mesterségi szakszókincs nagysága és az egykori céh megmaradt iratai és emlékei mind e foglalkozás itteni régiségére és jelentőségére mutatnak.
Zilah város fazekasainak készítményeit, ezek minőségét elsőrendűen meghatározta, a vidéki fazekasokkal szemben, a város polgári lakosságának magasabb és sajátos igénye, oly mértékben, hogy a zilahi fazekasok még a falusi nép számára is elsősorban díszes kivitelű, drágább edényeket készítettek.
A zilahi edények legfőbb árusítási helyei a környékbeli városok voltak: 1862-ben Hadadot, Krasznát, Nagyfalut, Zsibót, Hìdalmást és Drágot említ az egyik jegyzőkönyv, tehát arra következtethetünk, hogy a zilahi fazekas-készítmények széles körben elterjedtek, értékelték, valamint árusították őket.
Az évek elteltével a simább anyagot és egyre több mázt használtak a célszerűség érdekében, mely az edény mind díszesebb külsejével állt kapcsolatban. A díszítés gazdagságát szolgálta a harmadik fontos nyersanyag a „fejér-föld” egyre fokozatosabb méretű használata is. A céh biztosította tagjai számára a legmegfelelőbb anyagot, a szükséges mázanyagot és a legfőbb(fehér) festékanyagot, gondoskodva az edények kiégetéséhez szükséges „olcsó” fáról is, saját „Tölgyes Erdő” nevű erdejének a tagok általi használatával.
A céhszervezet nemzedékek során át lehetővé teszi a zilahi fazekasság fejlődését, amely a XIX. század első felében vesz igen gyors lendületet. Jellemzi a lendületet, többek közt, egyes új készítési módok bevezetése: 1847-ben elrendelik, hogy a „pálinkás korsókat belülről mázolni kötelesek, hogy a pálinkát el ne igyák”. Tíz évvel később pedig az egyik zilahi fazekas által első ízben készített „zöld mázas káves iblik” árulását engedélyezik. A fejlődő, egyre tökélesedő zilahi fazekasság a század második felére eléri a mesterségi tudás, formagazdagság és művészi kivitelezés legnagyobb fokát, hogy aztán a céhek 1872 évi megszüntetésével a magukra maradt egyéni fazekasok a rohamosan fejlődő modern gyáriparral való versenyben megtorpanjanak. A fazekasok száma ezután egyre csökken, készítményeik értékével együtt.
Az egykor csaknem félszáz fazekas helyett 1974-ben csupán egyetlen idős mester „bajlódott” a már csak „száraz kenyeret” nyújtó agyaggal.
