Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hódmezővásárhely

Hódmezővásárhelyi fazekasság

Hódmezővásárhely nemcsak az Alföld, hanem a magyar fazekasság legjelentősebb központja. Mivel fazekasai a termelés egész mennyiségéhez viszonyítva legtöbbet → tálból és → tányérból készítettek, ezért elsősorban tálasokként emlegetik őket. A mesterek 1848-ban kaptak céhszabályzatot. Ekkor 169-en dolgoztak Hódmezővásárhelyen. Ez a szám 1880-ra 240-re emelkedett, de feltehetően ennél is többen dolgoztak. A város három különböző részében működtek fazekasok, akikre először a vásárhelyi származású Kiss Lajos hívta fel a figyelmet az I. világháború körüli években. – Az újvárosi fazekasok dolgoztak a három jellegzetes „vásárhelyi” mázzal: a sárgával, a barnával és a zölddel. Egyszerre alkalmazták e színeket ugyanazon az edényen, de ugyanakkor többféle díszítőeljárást is használtak: írókázást, karcolást és absztrakt hatású foltokat. A sárga máz (→ máz, → ólommáz) alatt gyakori a fehér → földfesték (engobe) anyagú, növényi elemeket tartalmazó díszítmény. Ezt tálakon, tányérokon, butellákon egyaránt fellelhetjük. Erőteljes esztétikai hatásuk van a mázfoltokkal díszített, mázatlan alapú kantáknak. A sárga és a zöld máznak az alkalmazása korán, már a 18. sz. végén fejlett technikai ismeretekről tanúskodik: bizonyítéka ennek az 1798-ból való → csalikancsó. E városrészből származnak a százával készített, különféle színű és változatos technikával díszített butellák. A neves mester, Maksa Mihály (1851–1908) művészete is e városrészben bontakozott ki. A Tabán nevű városrész mestereit sárgaedényeseknek mondták, ti. tálaik nagy része sárga mázas volt. A széleit vörös, fekete, írókás díszítménnyel látták el, amelyet az öbölben általában növényi ornamensekből, a szélen pöttyökből, vonalkázásokból alakítottak ki. A két városrész mestereinek stílusát, edényformáit azonban nem szabad mereven elkülönítenünk, hiszen mindkettő egyforma mértékben és jelentőségben jelenti a vásárhelyi stílust. E két városrész stílusától elüt a Csúcs nevű városrész kerámiája, melynek alapszíne a fehér, s erre írókával rajzolták a kobaltkék mázas, növényi elemekből és egyszerűbb vonalkázásból, pöttyözésből komponált díszítményt. Míg az előző városrészek mesterei ref. vallásúak voltak, a csúcsiak r.k.-ok, erre utalnak a csúcsiak által készített → szenteltvíztartók is. Az első legkorábbi ismert csúcsi edény egy 1859-ből való madaras butella. Szép számmal készültek itt egyszínű kék mázas butellák is. A tálasok azonban készítettek másfajta edényeket: → kancsókat, köcsögöket, → bödönöket, → bögréket, → tintatartókat, fedeles levesestálakat, kosarakat is. A kosarakat, tintatartókat, csalikancsókat, tálak peremét áttört díszítéssel (→ áttört kerámia) készítették. – A hódmezővásárhelyi kerámia a magyar fazekasközpontok között a legnagyobb szakmai gazdagságot mutatja; mesterei a mázzal és festékkel való színezést egyformán jól ismerték; jártasak voltak a → karcolt díszítés, ill. a sgraffiato technikában, az → íróka kezelésében és az eszköz nélküli díszítésekben egyaránt; a díszítő motívumok közül egyforma stílusérzékkel nyúltak a figurális, a növényi vagy a geometrikus elemekhez. – Az 1910-es években hanyatlásnak indult vásárhelyi fazekasságot a helyi képzőművészek a Művészek Majolika és Agyagipari Telepe Részvénytársaság nevű vállalattal igyekeztek megmenteni, azonban a mesterek a gyárban nem tudták mesterségüket a régi szinten folytatni. Jelenleg a csúcsi stílusban dolgozó régi mester, Vékony Sándor népi iparművész dolgozik régi vásárhelyi stílusra emlékeztető színekkel, motívumokkal és technikával. – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi tálasság (Népr. Ért., 1914, 1915, 1916); Kresz Mária: Évszámos hódmezővásárhelyi cserépedények a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1954); Kresz Mária: Maksa Mihály tálas (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–65); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964).